Valóság.hu

Hát igen, ez ellen már semmit nem tehetünk. A piros betűs ünnepeket hagyományosan (?) tűzijátékkal "koronázzák meg".
Bár vannak az ünneplésnek jobb módjai is, görcsösen ragaszkodunk rossz szokásainkhoz.
És persze egy csomó embernek tetszik. Panem et circensis – tartja az ókori római mondás. Hát a cirkusz az megvan. Egyre több. A kenyér viszont egyre kevesebb.
És a természet iránti tisztelet is.
A törvény „vaskezével lesújt rám” a napi 10 elszívott cigarettámért. De évek alatt sem leszek képes annyi füstöt termelni, mint egy kiadós népünnepély. Tegnap még éjfél után is sűrű füst gomolygott a város fölött.

Amíg a durrogtatás tartott, ölemben fogtam a macskámat. Halálra rémül minden alkalommal, amikor ilyesmi van. És képzeljék el, hogy az állatok kb.20-szor erősebben hallanak minden zajt. Képzeljék el a tűzijáték hangját 20-szorosára erősítve. Én még az egyszerestől is kikészülök.
És ha én madár lennék… Hát én is elköltöznék a szegedi ligetből. Itt ugyanis nemcsak augusztus 20-án van tűzijáték. Hanem minden héten. Kis maszek tűzijátékok. Egyesek így mutatják meg, hogy nekik aztán „fussa”…

És ha életmentő szervátültetésre várnék, vagy hajléktalanként rónám az utcákat, vagy gyerek lennék, akinek szeptembertől a szomszéd településre kell iskolába járnia, mert az ő falujában bezárt… És ha öregasszony lennék, aki a kapu mögött lesi a mobil postát… És ha… Akkor még azt is megkérdezném: országos összesítésben mennyi pénzt dobtunk ki ezért a cirkuszért?

A természet néha tiltakozik az ember hanyagsága, nemtörődömsége miatt, amellyel tönkreteszi őt.
Nos, van jó néhány hagyomány, amely valódi, és amelyhez érdemesebb volna ragaszkodni.

 
Egyébként remélem, itt mindenki jól van…

Tegnap óta vagyok itt. Természetesen az újdonság varázsa engem is rabul ejt. Elszántan nézelődöm. Talán van itt valaki (valakik), akikkel van miről beszélgetni... Megdöbbentő, milyen sok negyvenes, ötvenes értelmiségi van itt. Bár némi szkepticizmussal olvasom a bemutatkozásokat (vagy rejtőzködéseket), első gondolatom mégis az: vajon törvényszerűen magányos-e, aki értelmes? Vagy csak abban tudatosul ez az érzés, aki elég értelmes ehhez...
És ha ennyien tengődünk a szellem tömeges magányában, miért találjuk meg oly nehezen egymás társaságát?
Lehet, hogy azért, mert már nem is merünk igazán beszélgetni. Erősen megbillent értékrendű világunkban már csak a gyanakvást véljük az egyetlen védelemnek.
Ez a sündisznó-effektus. Csoda-e hát, hogy egyedül vagyunk?

Bevásárolok. Szombat van, sok a dolgom, nem mentem messze. Álluk a közeli kisbolt előtt, túl sokan vagyunk, nem férünk be egyszerre. Sorban állunk.
Egyszer csak nyitott, kétszemélyes cabrio fékez, megáll mellettünk. Kiszáll belőle a plazacicák kedvenc kigyúrt aranyifjú ideálja, mögötte kutyuskája (talán úgy 60 kiló). A fiatalember előrejön, a pórázt hanyagul lóbálva a kezében és bemegy a boltba. Akárhányan vannak is bent.
Kutyuli kint várakozik. A sorban egy nagymama a kisunokájával. A baba három-négy hónapos lehet, a kocsiban alszik.
A kutya kíváncsian odaballag és nézegeti a gyereket. A kisgyerek felsír. Nagymama kétségbeesetten tiltakozik: - Fiatalember, ne engedje, kérem a kutyát a gyerekhez!
- Ne féljen anyó, nem eszik kölyköt a kutyám!- kaffan vissza az ifjú titán a boltajtóból.
A kutya szégyenlősen hátrébb húzódik. Ő érzi, hogy valami nem stimmel.
Aztán egy hang szól csendesen a sorból:
- Fiatalember, feltehetné a szájkosarat!
- Mondtam, nem eszik kölyköt....
Csönd. Aztán ugyanaz a hang: - Nem a kutyának, saját magának!