Tegnap óta vagyok itt. Természetesen az újdonság varázsa engem is rabul ejt. Elszántan nézelődöm. Talán van itt valaki (valakik), akikkel van miről beszélgetni... Megdöbbentő, milyen sok negyvenes, ötvenes értelmiségi van itt. Bár némi szkepticizmussal olvasom a bemutatkozásokat (vagy rejtőzködéseket), első gondolatom mégis az: vajon törvényszerűen magányos-e, aki értelmes? Vagy csak abban tudatosul ez az érzés, aki elég értelmes ehhez...
És ha ennyien tengődünk a szellem tömeges magányában, miért találjuk meg oly nehezen egymás társaságát?
Lehet, hogy azért, mert már nem is merünk igazán beszélgetni. Erősen megbillent értékrendű világunkban már csak a gyanakvást véljük az egyetlen védelemnek.
Ez a sündisznó-effektus. Csoda-e hát, hogy egyedül vagyunk?
Csak szemlélem ezt a forgatagot. Vannak itt emberek (vagy inkább egyszerűen személyek?), akikbe annyi humorérzék sem szorult, mint egy hattagú gyászoló családba. Kommunikációs képességük pedig egyenlő egy rekettyebokoréval (pedig ahhoz, ugye, koszorús költőnk elégiát is írt). Sajnos, időnként nekem is irkálnak. Mindenkinek, aki most csak érintőlegesen is találva érzi magát, szeretettel (?) küldöm a következő szösszenetet:
A kiselefánt lemegy a tóra inni. A krokodil a víz szélén lapít és lesi. A kiselefánt ácsorog és vár. A krokodil megszólítja: - Szia! Miért nem iszol?
- Nem merek - válaszolja a kiselefánt - félek, hogy megharapod az orrom.
- Ne félj, nem bántalak, igyál nyugodtan! - biztatja a krokodil.
- Biztos?
- Biztos!
A kiselefánt iszik. A krokodil természetesen megharapja az orrát.
- Most mondd meg - kérdezi a kiselefánt, vérző orrát tapogatva - most jó bunkónak lenni?
